Csendes nyári
délután volt, mégsem volt kánikula, a Nap sugarai kellemesen melegítettek
mindent. A
madarak össze-vissza repkedtek a fákkal
borított vidéken. A levegő állt, még csak szellőt sem lehetett érezni. A hegy
lábánál futó úton egy fekete sportkocsi állt. A teteje le volt húzva,
rádiójából félhangosan szólt a zene. A sofőr hátradöntötte az ülést, baseball
sapkáját mélyen a fejébe húzva bóbiskolt. Egyszer csak megcsörrent a telefonja az anyósülésen.
Anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna, elkezdett utána tapogatózni, majd
felvette a készüléket. Mielőtt a füléhez rakhatta volna a telefont, már
meghallotta egyik csapattársa hangját.
- Wonshik,
a fenébe is! Azt ne mondd, hogy még mindig állsz! A többiek mindjárt ott
lesznek. Megtennéd, hogy elindulsz?
A fiú csak
ásított egyet, ezzel csak még inkább az őrületbe kergetve a társát, majd teljes
nyugodtsággal megszólalt.
- Nyugi,
hyung! Ismersz.
- Igen –
sóhajtott a vonal végén a másik. – Ismerlek.
A vonal
megszakadt, Wonshik pedig kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd elkezdett
készülődni. Hátratolta sapkáját, visszaállította az ülést, majd ellenőrizte a
kinézetét a tükörben. Örömmel vette tudomásul, milyen remekül fest, még el is
mosolyodott. Épp elvette volna a tekintetét, hogy beindítsa az autót, mikor a
tükörben megpillantotta a kanyarban beforduló versenyzőket, akik sebesen
közeledtek felé. Ő azonban cseppet sem lett ideges, inkább izgalomba jött.
Szája mosolyra húzódott, miközben beindította az autót, majd gázt adott, és őrült
száguldásba kezdett. Útközben élvezte a menetszelet, ami az arcába csapott, így
azonban a sapkáját le kellett vennie, különben leröpült volna.
Kis
csapatával rendszeresen vettek részt autóversenyeken, és már pár menet után
szokásává vált, hogy fitogtassa képességeit. Minden alkalommal az elején
elhúzott, élvezte a gyorsaságot, majd az utolsó nagyobb kanyar után megállt és
megvárta, míg a többiek beérték. Így tovább élvezhette a száguldást, de volt valami
izgalom is benne, hiszen vetélytársai a nyomában voltak. Eddig még sosem veszített,
ha így csinálta, de volt, hogy egy hajszálon múlt. Társai nem igazán díjazták az
ilyen viselkedését, de nem tehettek ellene semmit. Tudták mennyire imádta a sebességet,
az izgalmat, és mások idegeit húzni. Sokaknak már unalmassá vált, mikor megállt
pihenni, de ő még azt is felemelőnek tartotta. A célvonalban pedig, mikor
mindenki egymás nyakán van, azt lehetett igazán élvezni. Wonshik az olyan
pillanatokért élt.
Egy piros
autó már eléggé közel volt hozzá, a távolság pedig egyre rövidebb lett köztük.
Ez meglepte a fiút, de cseppet sem rémítette meg.
- Gyerünk,
öcsi! – suttogta, miközben a tükörben ránézett a másik versenyzőre.
A
célvonalnál a nézők és a versenyzők csapattársai már tűkön ültek. Rengeteg
ember gyűlt össze, akik közül a legtöbben a saját autójukkal jöttek, így
hatalmas helyre volt szükségük. Hakyeon, a csapat másik sofőrje már teljesen
feladta, hogy meggyőzze Wonshikot, hogy nem lesz jó, ha továbbra is így
csinálja. Bár a hírneve megvolt, mégis állandóan azt bizonygatta neki, egyszer
majd emiatt csúnyán kikap.
Ők két
autóval érkeztek. Az egyik Wonshiknál volt, míg többiek a másiknak dőlve, vagy
épp a motorháztetőn ülve várakoztak. Hakyeon a kormánynál ült, az ajtót
kitárta, és a lábát kilógatta. Telefonján nézegette a híreket további versenyekkel
kapcsolatban, és a beszámolókat, amiket sorban töltöttek fel a jelenlegiről.
- Itt
vannak! – kiáltott valaki, mire mindenki arra nézett.
Két autó
jelent meg, majd hamarosan a többiek is. Wonshik haladt az élen, ám a piros szorosan
a nyomában volt. Volt
úgy, hogy a két sofőrnek, csak oldalra kellett pillantania, hogy lássák
egymást. Wonshik végig mosolygott, majd az utolsó rövidebb szakaszban gázt
adott, és átszáguldott a célvonalon. Hatalmas port kavart, ahogy lefékezett és
farolva megállt a nézőktől pár méterre. Teljes nyugodtsággal szállt ki, majd
kezét magasba emelve jelezte, hogy ő győzött. Hatalmas ujjongás fogadta.
Mindeközben
lassacskán a többiek is megjöttek. Mikor a második beért, Wonshik már javában
beszélgetett a többiekkel. Ahogy a versenyző kiszállt, találkozott a tekintetük,
és amíg a VIXX sofőre boldogan mosolygott, a piros autó tulajdonosának arcán is
meglepő, féloldalas mosoly jelent meg egy hitetlenkedő fejrázás kíséretében.
A
következő fél óra a verseny izgalmainak kielemzéséről, valamint a Wonshiknak
szóló gratulációk fogadásáról szólt. Aztán a csapat lassan összeszedte a
versenyhez szükséges dolgait és már éppen szálltak volna be az autóikba, hogy
elindulhassanak haza, amikor is egy ismeretlen hangot hallottak meg, a tulajdonosát
keresve pedig három fiút pillantottak meg maguk mögött.
- Micsoda
verseny volt!
A mai
versenyre egy új csapat is érkezett, akiket korábban még nem láttak erre, ám
azt egyből levette róluk mindenki, hogy nem amatőr érdeklődésről van szó,
hiszen a fiúk egy versenyzéshez átalakított jaguárral érkeztek, és már ebbe a
versenybe is be akartak szállni, de a verseny szervezői már nem engedték.
-
Üdvözlet! - intett lazán a középső, aki az előbb is megzavarta a beszélgetést.
- Láttuk a versenyt és gondoltuk, gratulálunk a győzteseknek.
- Igen,
eszméletlenek voltatok - lelkesedett a legkisebb, Honam, mire Jonggyu oldalba
könyökölte, hogy elhallgattassa őt.
-
Köszönjük! - szólaltak meg a fiúk meglepetten.
- A nevem
Jihoon, ők pedig itt Jonggyu, a jobb kezem, és a csapatom sofőrje, Honam. Mi
lennénk a GAP képviselői. Na, de nem is pazarolnám feleslegesen az időnket,
inkább a lényegre térek. Szeretnénk kiállni ellenetek. Benne lennétek?
- Benne
hát - lépett előre Wonshik.
- Lehet
róla szó – javította ki Hakyeon. – De nem most.
- Hát
persze. Pihenjétek csak ki magatokat! Nem vagyunk olyan könnyű ellenfél, mint
az a másik csapat. Akkor két nap múlva ugyanitt és ugyanekkor?
- Rendben
van – fogott ismét kezet a két vezető, majd a GAP tagjai távoztak a pályáról.
- Hyung! –
szólította meg Hakyeont az eddig háttérben csendesen chipset majszolgató
Taekwoon. – Eléggé rossz állapotban van a kocsi. Biztos, hogy két nap múlva
ismét rajthoz tudunk állni?
- Ez csak
a szerelőinken múlik – kacsintott Hakyeon barátjára, majd mindketten a két
overállba bújt szerelő felé néztek.
***
Este már
mindenki a Taekwoon által felajánlott, régi családi műhelyéből kialakított
főhadiszálláson készülődött az újabb versenyre. Köztük a csapat két szerelője
is, akik szokásukhoz híven most is az autó körül sertepertéltek.
- Hyukie, megtartanád nekem a légszűrőt? –
kérdezte Jaehwan az motorház túloldalán ügyködő társát. – Ki akarom cserélni a
gyújtógyertyákat.
- Nincs több gyertya. A múltkori verseny
előtt mindet kicseréltük.
- Az nem lehet. Ezek teljesen
tönkrementek. Egy verseny alatt nem szabadott volna ennyire elkopniuk –
értetlenkedett az idősebb.
- Ismered a sofőrünket – bökött állával az
említett felé, a talpig olajos Sanghyuk.
- Wonshik! – kiáltott fel Jaehwan
idegesen. – Mégis miért kell mindig ennyire kihajtanod ezt az átkozott kocsit?
Nézd csak meg! A motorházban szinte már minden teljesen elkopott. Még az új
alkatrészek is.
- Akkor cseréld ki őket és kész! Végül is
te vagy a szerelő.
- Pontosan. Szerelő vagyok, nem varázsló.
A semmiből nem tudok dolgozni. A kerekeket ki kell cserélni, de nincs mivel.
Elfogytak a gyújtógyertyák, és ha már itt tartunk, elkelne jó pár új szerszám
is. Láttad te, hogy milyen csavarkulccsal dolgozom? Már csak a szigetelőszalag
tartja össze. Ahogy a vízcsöveket is.
- Akkor vegyetek újakat és kész! –
ismételte kedvenc mondatzáró kifejezését a VIXX sofőrje, fel sem pillantva
kedvenc autós újságja legújabb számából.
- És mégis miből? Hakyeon és Hongbin
hyungok nem fognak több pénzt adni. Már így is jóval többet költöttünk, mint
amit lehetett volna. Egyszerűbb volna, ha egy kicsit kímélnéd az autót.
- A kocsi arra való, hogy túlhajtsam.
Versenyezni szoktam vele.
- Muszáj mindenre így válaszolnod? Egy
bocsi, legközelebb figyelni fogok is elég lenne.
- Fiúk, hagyjátok abba! Megoldjuk, mint
mindig – szólt közbe a legfiatalabb, hiszen jól tudta, hogy mindkét barátja
szenvedéllyel viseltetik a feladatuk iránt. Ám abban is biztos volt, hogy pár
perc és teljesen elszabadulnak az indulatok a műhelyben.
Mikor egy jó fél órával később Hakyeon
belépett a garázsba, bent még mindig eléggé feszült volt a hangulat. Wonshik a
hátsó sarokban lévő, alacsony bőrkanapén feküdt, miközben Jaehwan és Sanghyuk
az autónak dőlve álltak, egyértelműen feldúltak és idegesek voltak.
- Mi történt megint? – kérdezte, miközben
megindult az asztalhoz, ahol leült a székre, a táskáját pedig maga mellé dobta
a földre.
- Mintha nem lenne egyértelmű! – morgott
az orra alatt a legfiatalabb.
- Wonshik már megint önfejűsködik – vette
át a szót Jaehwan. – Számtalanszor elmondtuk már neki, hogy amit csinál, nem jó
az autónak, de ennyi erővel a falhoz is beszélhetnénk.
- Tehetek én róla, hogy így szeretek
vezetni? – szólalt meg az említett fiú is, miközben a telefonján böngészgetett.
– Csináljátok úgy meg az autót, hogy ne legyen baja!
- Wonshik! Ne kezd ezt! – szólt rá Hakyeon
inkább könyörögve, mint parancsolva.
Rövid csend ereszkedett közéjük. Sanghyuk
jó ideig forgatta az egyik villáskulcsot a kezében, most azonban belehajította
a pár méterrel előtte lévő ládába, a szerszám pedig hangos, éles csörgéssel
landolt a többi között.
- Hyung! – fordult Jaehwan ekkor Hakyeon
felé. – Muszáj vennünk pár alkatrészt.
Ez volt az, amit a fiú legkevésbé
szeretett hallani, ez pedig látszott is rajta. Jaehwan tisztában volt ezzel,
azonban a körülményekkel is. – Máskülönben nem fogjuk tudni rendbe hozni az
autót a következő versenyig.
Hakyeon csak sóhajtott, majd végignézett
az autón, amivel nemrég barátjuk megnyerte a versenyt. Nem tudta, mégis mit
tehetne. Valójában Hongbin töltötte be a menedzser és programszervező szerepét,
mégis valamiért a legtöbb döntés rá hárult. Jól tudták, hogy takarékoskodniuk
kell, ugyanis kevés összegből kellett kijönniük, azt azonban be kellett látniuk,
hogy az autók állandó javítására és alakítgatására megy el a legtöbb.
- Hogy állunk? – jelent meg egyszer csak
az irodából kilépve Hongbin egy mappával a kezében. – Remélem, jól, ugyanis
holnapután ki kell állnunk a GAP-pel. Ráadásul kihirdettek jövő hétre egy új
versenyt, ahol mindenki ott lesz, aki számít.
- Kéne egy kis pénz alkatrészre – közölte
vele azonnal Jaehwan, mire a fiú megtorpant, majd bosszúsan a fejét rázta.
- Mikor érjük meg a napot, hogy két
verseny között nem kell napokon át szerelgetni és a versenyen nyert összeg nem
a következőre való felkészülésre megy el? – háborgott. – Egyszerűen nem értem,
hogy tudtok ennyire figyelmetlenek lenni, és nem bírjátok felfogni, mi mennyibe
kerül.
- Hyungnak mondd! – vágta rá azonnal
Sanghyuk, fejével Wonshik felé intve.
- Rendben! – csattant fel erre a sofőr,
azonnal felpattanva fekvő helyzetéből. – Legközelebb jobban fogok figyelni,
csak akadjatok már le rólam! Egy csapat vagyunk, az istenért is! Én megnyerem a
versenyt, ti rendbe teszitek az autót. Már régóta így megy, akkor hirtelen
miért lett ez ekkora gond?
Senki nem felelt. A csendben Hongbin
visszament az irodába, majd hamarosan egy fémdobozzal tért vissza, és lerakva
az asztalra, elkezdte a tartalmát vizsgálni.
- Mennyi kellene? – kérdezte, miközben nem
nézett fel a dobozból.
- Kétszázezer won?
- Mennyi? – nézett Jaehwanra meghökkenten
Hongbin.
- És még csak nem is a drágábbikat
vesszük. Ha igazán minőségi cuccot akarunk, ennyiből se jövünk ki.
- Annyit nem tudok adni. Akkor nem marad
másra.
Ekkor megjelent az utolsó tag is,
Taekwoon, aki egy zacskóban lévő dobozzal az asztalhoz ment és leült Hakyeon
mellé. Kivette a dobozt, majd azt kinyitva elkezdett enni, mintha mi sem
történt volna. Közben körbenézett a srácokon, és várta, hogy valaki megszólaljon.
- Kajára bezzeg telik! – morgott Jaehwan.
– Hányadik csirke ez a héten? És még csak szerda van.
- Ne puffogjál már emiatt! – szólt rá
Wonshik, miközben Hongbin az étel felé nyúlt, hogy vegyen belőle, Taekwoon
azonban elhúzta előle, és csak akkor rakta vissza az asztalra, mikor Hongbin
fintorgott egyet, majd az előtte lévő fémdoboz tartalmára nézett.
- Biztos nem elég száz? – nézett a két
szerelőre, miközben Hakyeon is szemet vetett a csirkére, ő azonban gond nélkül
vett belőle, majd jóízűen elkezdte enni, mint a mellette ülő társa.
- Százötven? – állt elő az ajánlattal
Sanghyuk.
- Százhúsz?
Jaehwan elgondolkodott az ajánlaton, majd
bólintott. – Oké, legyen!
Hongbin sóhajtott egyet, majd elkezdte a
pénzt számolni, miközben Jaehwan odament hozzá. Kivette az ígért összeget, majd
átadta a fiúnak, ő azonban egy hirtelen mozdulattal belenyúlt a dobozba és vett
belőle még pár tízezrest, majd futásnak eredt a garázs hátsó része felé.
Hongbin azonnal lecsapta a fémdoboz fedelét, és követni kezdte, követelve, hogy
adja vissza a pénzt.
Persze a kergetőzésnek hamar vége lett.
Főleg, hogy a komoly harcnak induló veszekedés, hamar valami gyerekes évődésbe
csapott át. S ahogy a gyerekek, úgy a garázsban futkározó Hongbin és Jaehwan is
hamar megéhezett, így inkább a többiekkel csatlakoztak a jóízűen falatozó
Hakyeonhoz és Leohoz. Utóbbi néha-néha irigykedve próbálta elhappolni a
legfinomabb falatokat, de legjobb barátja Hakyeon ilyenkor mindig oldalba bökte
és emlékeztette rá, hogy a sok ételt nem csak magának, hanem az egész csapatnak
is hozta.
Végül mindannyian jóleső teltség érzetével
heveredtek el az étkezőasztalnak kikiáltott asztalka körül. Úgy tűnt, az idő
lassan telt, ám már éjfél felé járhatott, mikor minden VIXX tagot elnyomott az
álom. Több órával később Jaehwan arra ébredt, hogy odakinn már reggeledik, a
fali órára pillantva pedig rögtön fel is pattant, és a tőle telhető legkisebb
zajt csapva összeszedte a cuccait, és elvette a pénzt, persze csak szigorúan
annyit, amennyit Hongbin is engedélyezett, majd elindult, hogy már nyitásra
odaérjen kedvenc alkatrészboltjához.












